A karnevál és farsang eredetéről (link):  http://sulinet.hu/tp/kalendarium/februar/karneval/carneval.htm

Farsang, karnevál, busójárás, tikverőzés, alakoskodás (link): http://farsang.lap.hu/

Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: Maszk

                                             Ó hős, kit a halál-arc rémétől
                                  elföd egy víg álarc...
                                                               (Kosztolányi)

A maszk az emberi történelemben igen fontos szerepet, sőt mondhatni szerepeket játszik; szerepeket, amelyek egymással gazdagon összefüggnek.
Asszociációs mezőjében meghatározó a szakralitás és a komikum, a groteszk, a halál és az újjászületés, amelyek kezdettől összefonódnak az emberi kultúrában.
Az arc elfedése - miközben egy újabb héj védelmét biztosítja az egyénnek, - egyfelelől az esetlegességek, másfelől a személyiség elrejtése; az első az egyént a közös, az egyén fölötti, a halhatatlan szférájához közelíti; a második kiemeli számára adott, személyes életéből, (mintegy megszüntetve vagy legalábbis felfüggesztve azt); s ez a két mozzanat is elválaszthatatlan egymástól: az ember számára a halhatatlanság is csak a halál közvetítésével értelmezhető fogalom miként a halál is csak a halhatatlanság tudatán-vágyán keresztül átélhető.

A maszk valamennyi használatmódja beépült mai tartalmába. A sámánok és a vadászférfiak maszkos-maskarás átlényegülése állatokká, szellemekké, ősökké, állatősökké és szellemősökké való átlényegülése egyrészt egyfajta tanulásmód, megismerési mód is volt: az utánzás átélésével tanulni meg a természet tőlünk különböző létezőinek sajátosságait; másrészt mentálhigiénés aktus: a félelem legyőzése azáltal, hogy megjelenítjük az ijesztőt, mert ha mi magunk idézzük meg, ezzel kézbe is vesszük, kézben tartjuk rémületkeltő hatalmát; harmadrészt az ember fölemelkedése egy, az egyén korlátai fölötti szférába, átváltozó képességének gyakorlása.  (…)

A halotti maszk-funkciónak azután igen sok leigázása van. Maszkot öltenek a háború lovagjai, a halál önkéntesei, vállalva s osztva egyúttal a halált, (maszkviselésük ugyanakkor a felsőbb hatalmak, szellemek, istenek fent jellemzett magunkra-öltését, erejüknek az ellenség elleni mozgósítását is célozza.) Maszkot - szellemmaszkot - ölt a hóhér, a Ku-Kux-Klán gyilkosai, a kommandósok, a rablótámadók. (…)

De a halotti maszk mozdulatlansága egyúttal a halhatatlanságba való átmenet is, lévén a maszk egyúttal az újjászületés eszköze is; a vénség levetett maszkja alól előbújik az eleven ifjúság Dorottya farsangján, minthogy a nők arcpakolása is voltaképpen olyan halotti maszk, amelynek reggeli levétele megifjulási, újjászületési rítus.

Az újjászületés energiáitól a maszkviselet vidám, zabolátlan asszociációkat kap a nembeli erők méltóságteli magunkra öltése mellett, s épp a szakrális merevség feloldása, visszaemberesítése, az adott véges élet élvezete végett is megjelenik az alakoskodás, mint játék. A szakrálisból, a halálból a nembeliből, a hatalmakból csúfot űz a karneváli maszkviselet, leleplezi, hogy ember van az emberfölötti alatt is; a roppant hatalmak megidézését bújócskává szelídíti. Felidézi, prolongálja a gyermekkort, a gyermek alakoskodását, aki játékaiban előbb tanulja meg az álarc öltés, a szerepbe lépés (azaz a nembeli lét működtetésének) technikáit, mintsem nembelisége, ember volta teljesen kifejlődött volna, s ezért (formalizmusa, felnőtt tartalmakkal még ki nem töltött forma-követése miatt) szerepjátszása mindig groteszk, komikus, (lévén, hogy a nembeliség méltóságában való megjelenésre, a nembeliség egészének, a közösség egyén fölötti erőinek átélésére a gyermek még nem képes,). (…)

 A maszkviselet olyan korokban gyakran válik divattá, amikor az eszmei értékek - s ez lényegében minden értékre vonatkozik - elszakadnak az emberi gyakorlattól, közöttük a kapcsolat elhalványodik, az értékek realitása megkérdőjeleződik; olyan korokban, ahol eluralkodik az agnoszticizmus és a szemiotikai relativizmus; olyan korokban, amikor a "felszín" és a "mély" nemcsak idegenné válnak egymással szemben, de az is elbizonytalanodik, hogy meg lehet-e egyáltalán állapítani, hogy melyik van melyik fölött.

Jelenünk is ilyen kor, s a smink szerepének felerősödése ugyanúgy erre utal, mint az, hogy a művészetben a maszkok új divathulláma indult be. Fellini a korszak kezdetén közvetlenül egy reprezentatívan haldokló korszakhoz, a velencei barokkhoz nyúlt vissza, (Casanova); a Kabaré konferansziéjának halálmaszkja a karneváli haláldetronizálást (l. pl. a mexikói, brazil csontvázkarneválokat) fordítja vissza egyik előformájához, a haláltánchoz, annak életigenlésétől a másik oldal felé - a halál elkerülhetetlenségének misztériuma felé- terelve a tekintetet. A posztmodern művészetben hemzsegnek azután a karneváli és a haláltánc maszkok. De nemcsak ezek. A tömegkultúrában tovább élnek a Batman szerű maszkos igazságtevők, de ezekkel szemben sokkal nagyobb arányt képviselnek a maszkos szörnyetegek (a Batmanben is ilyen a fő ellenség, Joker), akik esetében a maszk csak egy még borzalmasabb eredeti arcot takar. Ez felfogható tragédiaként is, a világ hasadtságát, eszmények és valóság hasadását a romantika módján tükrözve (mint az Operaház fantomjában, ahol a maszk háromrétegű: a takaró halálmaszk, alatta az eltorzult arc, alatta az "érző lélek"), de még jellemzőbb a (Joker-típusú) fenyegetés: a borzalom, az embertelenség, az ember eltorzulása a maszk alatt még nagyobb, mint a maszkban: egyfelől az esetlegesség elfedése, az ember nembelisége itt nem emberfölötti erőt, hanem emberfölötti embertelenséget ígér; másfelől ami alatta van, a személyes többé nem a nembeli variációja, hanem veszélyes mutáció. Az "emberinek" ellensége lett a nem általánossága, az absztrakt emberi közösség éppúgy, mint az emberegyedek. Persze a művészet, a mimézis máig megőrizte azt a funkcióját, hogy a maszkba bújás, az eljátszás által megszelídítse mindazt, ami az embert fenyegeti, s természetesen ezekben az alkotásokban fontos szerepet játszik éppen ez a cél, az embert fenyegető erők megszelidítése, a veszedelmek katartikus eltávolítása is. Van azonban még egy fordulat is; a maszkokban egyre szaporodik az állati, pontosabban a nem emberi elem.

Az állat-maszk, mint láttuk, eredetileg a természet erőivel való azonosulás, és a fölöttük ekképpen megszerzett hatalom eszköze. A romantikától kezdve ez kezd visszafordulni: megjelenik az "állat az emberben" képlete, az a fenyegetés, hogy az ember leigázott természeti része romboló Gólemként, elszabaduló Frankensteinként fordul az ember ellen (s nem véletlenek e példák: e képzet fontos része, hogy a természet romboló erői az emberi tudás, a szellem által szabadíttatnak rá az emberiségre. Épp ezért az "állati" mind gyakrabban összefonódik a gépivel: gépszerű állatok, tomboló állattá váló gépek és tudományos-gépi módon létrehozott genetikai mutációk jönnek létre, s fordulnak létrehozóik ellen).A posztmodern kor tömegkultúrájában elszaporodnak az ilyen lények, s a filmek színészei ezek álarcai mögé rejtik arcukat (illetve az emberi szereplők, karakterek helyét nagymértékben ezek foglalják el); az emberszereplők között pedig mind gyakoribb az állatias viselkedés: az emberarc, mint maszk mögül elővicsorgó állat. Mindez az euro-amerikai kultúra csődjelentése, annak az életérzésnek megfogalmazása és kifejezése, hogy a fejlődés önmaga ellentétébe fordul, ahhoz vezet; az ellenséggé tett természet visszaveszi a hatalmat az ember világa fölött. (A földönkívüliekkel való borzalmas találkozásokat bemutató sci-fik szörnyei, a kísértethorrorok más dimenziókból átszabaduló sátáni lényei vagy akárcsak a természetellenesen új életre hívott dinosaurusok, az ember által megsértett természet elszabaduló hitchcocki madarai és spielbergi cápái nem uralhatóak, mert nem "megtanulhatóak" mint az ősi vadásznépek által utánozni kezdett állatok; működésük emberfeletti, előlük legfeljebb már csak menekülni lehet. A képlet megint csak ez: nem az ember emelkedik fel a nembeli egyénfölöttijébe, hanem az embertelen, az ember nélküli, az emberen kívüli: az ember ellen forduló fenyegetés kap emberfeletti méreteket.)

A maszk még egy variációja bukkan fel ebben a hullámban: ha a személyes arcot a maszkok formálják, természetes az a fejlemény is, hogy a személyes arc is borzalmas maszkká alakulhat. Említettük Joker és az Operaház Fantomja példáját, ezekben az esetekben azonban az eltorzult arc, az arccá vált maszk viselője társadalomon kívüli; ám megjelenik az a változat is, amely az arccá vált borzalmas maszkot természetesként, a mindennapi élet részeként igyekszik elfogadtatni, (l. pl. az Elefántembert). Itt megint egyszerre érhető tetten a humanizáló szándék, és az a borzadó korélmény, amely szerint az egyén számára önnön nembelisége a nem-ember lét közvetítőjévé válik, a nembeliség az egyén természetes, mindennapi létezését teszi deviánssá.

A maszkviselet a felsoroltakon kívül is még sok asszociációt társíthat magához, s bizonyos, hogy a posztmodern korának viszonya a maszkhoz nem az utolsó szó a jelenség jelentéseinek kialakulásában. Az mindenesetre önmagában is árulkodó jelenség, hogy az ál-orca jelentésköre ma sokakat érdeklő témává válhat. Indokolja ezt a fent említett korjellemzőkön kívül az őszinteség, a maszktalanság lehetőségének keresése egy olyan korban, ahol az ember a szerepjátszás, a maszkviselet kavalkádját látja maga körül; egy olyan korban, ahol az ember maga sem tudja, mikor helyes, mikor ártalmas maszkot viselnie; egy olyan korban, ahol sem a társadalmi mozgalmak, sem a társadalomtudományok, sem az embert szocializáló csoportok, sem a nevelés intézményeinek módszerei nem adnak elég fogódzót annak megállapításához sem, hogy az emberen mi maszk és mi nem az, s külön lehet-e választani ezeket egyáltalán. S indokolja a maszk jelensége által megtestesített örök kérdés is: amikor maszkot öltünk, vajon az elkerülhetetlen halál függönyét hozzuk - előre - alatta ravaszul tovább élő eleven arcunk elé; vagy - ahogy Kosztolányi mondja - valóban csak az arcunkba rejtett halált fedjük el rémült hősként a karneváli maskarádé bohóc-víg vonásaival?